Van az úgy, hogy a legjobb szándék mellett is csak rontunk a dolgon. Előfordul. (Ugye, ismerős a mondás, miszerint a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve?) 

De akkor is ilyen nyugodtan szemlélnéd elrontott kísérleted eredményét, ha a gyereked a kísérlet alanya? 

A gyereknevelés egy laboratórium

Igen, az. Mert minden gyerek más. Még ha azonos szülőktől születnek is a gyerekek, azonos családi, anyagi, kulturális, stb. háttérrel, ahogyan ez a testvérek esetében megszokott, még akkor sincs garantálva, hogy ami az egyik gyereknél bejön mint nevelési módszer, a másiknál is beválik.

A coach (köz)beszól: 

A legalább két gyerekes szülők tegyék a szívükre a kezüket, és őszintén mondják meg: ugyanazt az eredményt érték el mind a két (három, több) gyereküknél, ha pl. ugyanúgy egy-egy százassal ismerték el náluk a jó jegyeket? Vagy mindnyájan ugyanúgy a szeretet jeleként értékelték-e a szülő részéről, ha megdicsérték őket? Az én nagyobb gyerekeim például ettől sokkal jobban értékelték, ha az egyikkel inkább elbeszélgettem, a másikat meg megölelgettem. Az nekik minden dicsérettől többet ért. A legkisebbem meg speciel pont a dicséretre bukik…

Szóval nincs mese, minden szülőnek, minden gyereknél kísérleteznie kell. Ezzel csak annyi a baj, hogy ha hibázol, és észre sem veszed, akkor enenk komoly következményei lehetnek. Mint például a rosszul értelmezett dicséretnek, amelynek eredményei lassan beszivárognak a munkaerőpiacra is.

Hiba No 1. – nem mindegy, hogy dicsérsz-e, vagy elismersz!

A baj akkor kezdődött, amikor a neveléssel magukra maradtak a szülők. Mert a családok atomizálódtak, ma már családnak az apu, anyu, gyerek(ek) felállást tekintjük – és azt is jó esetben.

Régen még a család a nagycsaládot jelentette apuval, anyuval, egy kazal gyerekkel, nagyszülőkkel, nagynénikkel, nagybácsikkal, sógorral, komával, ángyikával, illetve azok gyerekeivel. Vagyis mindig volt valaki a szülők körül, aki így vagy úgy, de tudott segíteni a gyerekek nevelésében, sőt még az ellátásában is.

Mióta a rokonság messzebb került (nem hogy egy fedél alatt nem laknak, sokszor még egy településen sem), azóta a szülőknek nincs kit megkérdezniük. Pontosabban van, de az kívülálló: a pszichológust a magazin Szakértő válaszol rovatában, vagy éppen a tanácsadóban, esetleg a neten, na meg a neten ott van a többi anyuka is a sok fórumban. (Nekem tehát azért lehet most munkám, mert a társadalom leépítette a nagycsaládot mint intézményt.)

Tehát ott állt egy rakás szülő, akik max telefonon tudták a szüleiket megkérdezni,

foto: lineas3.freeblog.hu - köszönet érte!
foto: lineas3.freeblog.hu – köszönet érte!

hogy most mihez kezdjenek adott szituban a gyerekkel. Csakhogy ezek a tanácsok kezdtek nem működni. Miért? Mert a nagyszülőknek sem volt már mindennapos tapasztalatuk a gyereknevelésben, de ami ettől nagyobb baj, a saját unokájuk mindennapi nevelésében nem volt többé tapasztalatuk. Mert már nem látták a gyereket minden nap működés közben, nem is ismerték a gyereket, a mozgató rugóit, stb. Az emlékeikre hagyatkoztak, ami vagy bejött, vagy sem. A sok csalódott szülő népszerű pszichológia és ezotéria felé fordulását látva inkább arra tippelnék, hogy nem jött be.

Felmerült hát az igény, hogy a szülők tanuljanak meg menet közben szülők lenni, ha már a nagycsaládban működés közben már gyerekként nem válhattak azzá (hiszen a nagyobbak mindig ellátták, gondozták, vigyázták a kisebbeket és sok mindenre meg is tanították – még akkor is, ha nem a saját testvérük volt, hanem az unokatesó, vagy a másodunokatesó, netán a szomszédék kisgyereke). Ezért aztán a szülőket elkezdték különböző szinten oktatni: jöttek a nevelési könyvek, a TV-ben a Családi kör, baba-mama klubok, stb. Idővel aztán egyre inkább specializálódtak is a tanácsadók, ezért van ma pl. Ringató meg ezért vagyok én is pénzpedagógus.

Nagyjából a Családi kör hőskorában bukkant fel a dicséret-kultusz. Hogy a gyerekben meg kell erősíteni a helyes, de legalábbis elvárt viselkedéseket, és egyébként is az önbizalmának is jót tesz. Ez mind igaz is. A pszichológusok csak arra nem gondoltak, hogy a szülők nem pszichológusok, tehát a dicséret fogalmát egyáltalán nem biztos, hogy szakmai, sokkal inkább tapasztalati alapon értelmezik. Vagyis a jó gondolatot követte egy nem túl szerencsés megvalósítási szakasz, amely kapásból két oldalról is zátonyra vitte a dicséret-kultuszt, most meg lassan kezdi megszívni az ebben felnőtt generáció.

Az egyik szívás az az, hogy a dicséret max a szülőnek tűnik dicséretnek. A gyerek szemszögéből nézve sokkal inkább tűnik értékelésnek, a szülő elvárásainak történő megfelelés minősítésének.

Mi is történik, amikor dicsérünk? 

A gyerek pl. ötöst hoz a matekból, pedig nem a kedvenc tantárgya, vért is izzadt a dolgozatra készüléssel. A gyerek otthon Eléd teszi a dolgozatot, és Belőled rögvest kitör a dicshimnusz:

“Húúú, ez nagyon szép! Nagyon ügyes vagy! Ugye, hogy megy ez Neked, ha akarod? Látod, hogy szorgalommal mindent el lehet érni! Mindenkinek megmutattad, hogy milyen szorgalmas, ügyes és okos vagy!”

Klassz. Vagyis Te azt vártad el a gyerektől, hogy ügyes, okos, szorgalmas legyen. És úgy megdicsérted, hogy tulajdonképpen csak azt közölted, hogy megfelelt az elvárásaidnak, mert ő olyan, amilyennek Te látni szeretnéd. Minősítetted, hogy milyen teljesítményt nyújtott abban a versenyben, amelyben a Te dicséreted elérése volt a cél. (Mert hogy alapvetően minden gyerek, mg a tinik is, a szüleik elismerésére hajtanak, ezért is akarnak olyan nagyon megfelelni nekik. Ez kisebb korban sokkal nyilvánvalóbb, pedig ott van az még nagyobb korban is bőven.)

Ha innen nézzük, akkor ez már korántsem annyira önbizalomépítő, hiszen a gyereket azért dongod most körül, mert valamit teljesített, ami Neked elfogadható, sé nem azért, mert ő az aki. Persze, a gyerek jól fogja magát érezni ettől is egy darabig, hiszen végre elérte, hogy miatta mosolyogj, talán még büszke is vagy rá.  De ezt egy szóval sem mondtad neki.

Végig arról beszéltél, hogy ő milyen (a Te álmaidban), nem pedig arról, hogy ő mit okozott Neked, hogy te most mit érzel!

Mennyivel másabb az, amikor Magadról beszélsz neki?

“Jajj, ennek most nagyon örülök!!! Nagyon büszke vagyok! Te dolgoztál meg érte, de nekem szereztél vele nagy örömet!”

foto: freedigitalphotos.net
foto: freedigitalphotos.net

És kész. Ennyi, nem több. Tényeket közöltél. A gyerek erőfeszítéseit egy helyen említetted, de ott is csak azért, hogy a Te örömödet tudd alátámasztani. Magadról beszéltél, a gyerekről egy szó sem hangzott el. Egyszer próbáld ki, aztán kérdezd meg a gyereket, hogy ez a “dicséret” mennyivel jobban dobta fel, mint a “szokásos”.

Amiért most a dicséret szót idézőjelbe írtam, az az a tény, hogy ez nem dicséret volt. A dicséret mindig minősít. Még ha pozitív irányban is. Ez ugyanis elismerés volt. Csupa én-közléssel. (Erről a Thomas Gordon munkásságát ismerő szülők valszeg kiselőadást tudnának rögtönözni.)

Ami nagy különbség még a dicséret és az elismerés között, az az, hogy a dicséret csak egy látszatönbizalmat épít a gyerekben. Otthon, Veled, Előtted nagyon magabiztos lesz. (Kamaszkorban meg majd csak pislogsz…)  Egyébként meg legbelül olyan lesz, mint egy kisnyuszi. A Te minősítéseid a Te elvárásaidnak megfelelően tükrözik a gyerek teljesítményét. Ott már tudja, mivel lehet kivívni a dicséretedet. De másnál? Másnál fogalma sem lesz róla, mivel kéne a dicséretet kiérdemelni, ott már bizonytalan lesz. Már nem a komfortzónájában kell teljesítményt letenni. Ezért aztán nem is fog olyan teljesítményt nyújtani. Viszont reflexből előveszi azt a kirakatönbizalmat, amit Nálad fejlesztett ki, és a külső szemlélő számára rögvest az jön le, hogy a gyerek túlértékeli magát és a képességeit, teljesítményét. (Ld. azok a szerencsétlenek, akik a különféle tehetségkutatókban előadnak valami irgalmatlan dobhártyaszaggatót, utána meg nem értik, miért fütyülik ki őket, sőt a zsűri a hülye, mert haza merte küldeni őket, pedig micsoda tehetségek. Tudom, ez vadhajtás, de azt jól mutatja, hogy mivé fejlődhetnek a dolgok, ha nem figyelünk oda.)

És itt jön a képbe a másik hiba…

Hiba No. 2 – nem mindegy, hogy mit dicsérsz!

A fenti példában sem volt mindegy, hogy minek szólt az elismerés: annak-e, hogy a gyerek megfelelt az elvárásaidnak, és abban az adott szituban olyan volt, amilyennek Te szeretnéd látni, vagyis a vágyad beteljesítésének, vagy magának a gyereknek, az ő képességeinek, pontosabban az ő teljesítményének.

A gyerek olyan, amilyen. Persze, a nevelés elsődleges feladata, hogy még ezt-azt “alakítson” a gyereken, és ez az ez-az még éppen elég sok melót ad a szülőknek, pedagógusoknak. De a gyerek jellemét soha nem azzal lehet formálni, hogy megmondod neki, milyen legyen (még ha közvetve a dicséreten keresztül teszed is). Hanem azzal, hogy

  1. elismered azokat az erőfeszítéseit, amelyeket a célként megjelölt irányba tesz
  2. (jó) példát adsz neki, amit aztán megtapasztal, az lesz a természetes neki, és aztán gond nélkül leutánozhatja.

Adj lehetőségeket a teljesítményekre (ahogyan Ranschburg tanár úr mondta, segítsd átr a küszöbön a gyereket), aztán pedig akár sikerrel járt, akár nem, ismerd el a teljesítményét! (Ha nem jött össze, akkor meg bátorítsd, hogy újra megpróbálja, csak ezúttal másképp.)

Szóval ne dicsérd, ismerd el!

Amikor visszafelé sül el a dicséret…
Cimke:     

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal sütiket, azaz cookie-kat használ. Az uniós törvények értelmében, kérlek, engedélyezd ezek használatát, vagy zárd be az oldalt! Köszönöm! További infók

Az európai uniós előírások értelmében felhívom a figyelmedet arra a körülményre, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat, magyarítva "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a számítógépeden, hogy minél egyszerűbbé tegye Számodra a böngészést. A sütiket letilthatod a böngésződ beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszed meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattintasz, azzal beleegyezel a sütik automatikus használatába.

Bezárás